Nem lett meg a 2/2. Idén a Börzsöny nem kegyes hozzám: májusban élő, és élettelen vadállatokat, valamint ködöt küldött rám, júniusban Verőcén áthatolhatatlan agyagos sarat és esőt, augusztusban is a sár szomorított, ma pedig egy pillanatnyi bambulásomat torolta meg az Inóci vágáson.

Kicsivel 9 után indultunk Magyarkútról, Richie és Minto társaságában. Cél a 13-as komp lett volna. Ennek megfelelően erősen kezdtünk, gyorsan Nógrádra értünk. Itt viszont elfogyott a kocsiban, fanyalogva elmajszolt másnapos pogácsa hatása, ezért a Saj-kúti-bércet picit nyögő üzemmódban tettem meg. Itt ráadásul jókora gyalogos és bringás forgalommal is találkoztunk. A Foltán-keresztnél éreztem némi késztetést, hogy megálljak enni, de végülis csak Csóványoson álltunk meg egy villámkajálásra.

Számomra ez volt a túra utolsó teljesített ellenőrzőpontja. A lefelé nagyon jó volt, már-már élveztem a Csóványos-NHH szakaszt, főleg mivel a Rakodó utáni utolsó kaptatón már a csóványosi kajálás hatását is éreztem. A Nagyhidegen töltöttünk, majd mentünk is tovább. Az Inóci előtti kis emelkedőn még előztünk pár bringást, majd kezdődhetett az Inóci-vágás. Itt még sanszos volt az 1-es komp, és nem akartam, hogy előbb előzöttek itt érjenek be, ezért kicsit jobban nekieresztettük a bringákat. Az alsó, nagyon nyomvályús szakaszon nyomvonalat keresve lassítottam, amikor egy vályú kivette a kezemből a kormányt, én pedig repültem előre a porba. A jobb térd, és mindkét felkar csupa vér, a hason, pont a deréktáska öve alatt kellemetlen horzsolás. Miután kiderült, hogy alapvetően egyben vagyok, tovább hessegettem Mintóékat, én pedig hiperóvatos üzemmódban lecsorogtam a Kisinóci túristaházig, onnan pedig aszfalton Kismarosra, és át Verőcére.

Verőcén meglátogattam kedvenc kajáldámat, a magyarkúti elágazással szemben, majd pedig betekertem Vácra, ahol vonatra ültem. Pestre érve vacilláltam, hogy hazamenjek, és onnan az OBSI-ba, vagy inkább fel Csillebérce, meglátogatni az ott vitézkedő klubtársakat. Ez utóbbi amúgy is tervbe volt véve, bár igazából éjszaka, egy sikeres BEAC-teljesítés után. Mivel a sebek ellátásának Csillebércen is jó esélyét láttam, ezért felpörgettem az Istenhegyin.

Fent Zsuzsa kitisztította a sebeimet, majd jóllakott óvodásként nyúltam el az éppen szabad kempingszékeken. Az Epicet kikölcsönöztem Madgabnak négy körre, aki mindkét etap után áradozva jött vissza. Bár a pályának a közelébe sem mentem, sötétedés után mégis égő vörös szemekkel indultam haza. Tavaly is durva por volt, nem tudom, hogy lesz ebből jövőre duó (esetleg szóló), feltéve, hogy a BEAC-ot nem szervezik rá megint a 24-órásra...