A szombati túrán három dolgot tanultam. 1. A Mátrába montival csak hosszú aszály után megyek ezután. 2. A tervezett útvonalakat - ha tudom - részletesen lecsekkolom a turistakalauzban. 3. Betegen meg sehova sem megyek.
Sajnos ez utóbbiból reggel még szinte semmi sem látszott: csupán egy enyhének tűnő hasmenés jelezte, hogy nincs minden rendben, de ezt ignoráltam, és 7:30-kor túrára jelentkeztem Kurucz Gabinál. Mátrafüred felé menet még elmajszoltam egy Fornetti pizzát, a gyomrom nem jelzett semmi problémát, így egyedül csak a Mátrafüreden tapasztalt hideg keserítette kissé az életünket. Heten vágtunk neki a túrának, Kriszta gyalogtúrázgatott, és vigyázott az autókra.
Rögtön az elején beleszaladtunk egy nagy szopásba, a közvetlenül Kékesre vivő piros jelzésnek köszönhetően. A Kékesig tartó 685 méternyi mászásból kb. 350 m tolással telt, sár volt jó sok, cserébe kilátás semmi. Eme apróságokat leszámítva itt még minden OK volt, 11.09-kor fel is értem, vártam a többieket, akik közül többen is bedefekteltek. A metsző hideg miatt pár perc múlva eluntam a várakozást, és beültem a Síház (?) étterembe capuccinózni. A piros után a túra további részeire már nem voltam kíváncsi, elkezdtem tervezgetni egy privát útvonalat.
Fél dél körül kezdett befutni mindenki, majd délben továbbindultunk. Egyelőre letettem a privát útvonalról. Jól tekerhető útvonalak következtek, alaptalanul tartottunk a Rákóczi turistaútra levivő K+ jelzéstől. Sár persze mindenfelé volt bőven.
Az Ilona-vízesés közelében Hardhat és Viktor egyszerre defekteltek be, ami miatt a vízesésnél elég hosszan kellett várakoznunk. Itt már nem volt olyan hideg, mint fent Kékesen, én mégis szinte szétfagytam, dacára annak, hogy felül öt réteg ruha volt rajtam, legkívül egy szélálló dzsekivel.
A vízesés után nem sokkal ideiglenesen kettéváltunk, a Gáborok és Pepe terepen vágtak át Parádóhuta felé, mi többiek aszfalton kerültük el az újabb szívást. Az eredmény: 25 perc várakozás a találkozási pontnál, lemerevedett tagok, kész kínszenvedés volt elindulni, miután újra teljes volt a létszám. Bár igazából ekkor már minden mozdulat kínszenvedés volt, úgy éreztem magam, mintha előző nap két BEAC-ot nyomtam volna.
Parádsasváron az autós büfében megálltunk hamburgerezni, itt már rázott a hideg. A többeik nyugtattak, hogy ők is fáznak, de a fejfájásomból, és a forró homlokomról tudtam, hogy ez nem a hideg miatt van. A terv szerinti folytatásról szó sem lehetett, a 24-es úton terveztem visszatekerni az autóhoz. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt akkor is lefarcoltam volna, ha nálam minden ok, ugyanis esélytelennek láttam, hogy a túrát, akár megcsonkítva is, napfénynél befejezzük.
A többiektől való elköszönés után elkezdődött életem leghosszabb, és legnehezebb mászása. A szint Mátraházáig csupán 400 méter volt, a meredekség is csak max 8%, mégis négyszer kellett megállnom összeszedni magam, mire felértem Mátraházára. Itt szinte kurjongattam örömömben, innen már csak gurulni kellett, és Mátrafüredre érve sem kellett kávézót keresnem, mert Kriszta az autóban tartózkodott.
Ráadásul Algopyrin is volt nála, így, mire a többiek - vaksötétben - befutottak, összeszedtem magam valamennyire. Már csak a hazautat kellett kihúzni, otthon pedig egy forró fürdő után eldőlhettem az ágyban...
Képeket nem csináltam, de Hardhat és Pepe igen. Trackem viszont nekem is van.
Utolsó kommentek