Mivel szerdákon csak 3-ig dolgozok, gondoltam egyet, montival mentem munkába, hogy utána felkereshessem az elmaradt vasárnapi túra célpontját, Urak Asztalát.
Maga a túra kevés szót érdemel: a kevés alvás, a munka, a döglesztő hőség, vagy ezek eredője miatt árnyéka sem voltam önmagamnak. A Gyopár-forrásig jutottam a tervezett útvonalon, innen a S+ jelzésre akartam menni, amelyen felmásztam volna Lajosforrásig. Térkép nem volt nálam, a jelzést nem találtam, de ezt a fenti okok miatt nem is annyira bántam. Egy kis ösvényen Pomáz külterületi részére jutottam, vadul, de szerencsére kerítés mögött csaholó kutyák közé.
Pomáz felé menet azonban kiscicákba botlottam az út szélén, akiket nyilván bitófára való gazdijuk tett ki. Megálltam, de nem fotózni, hanem mert nem volt szívem otthagyni őket. Persze mind az öten nem fértek volna be a hátizsákba, ezért percekig csak tanácstalanul ácsorogtam, csalogatva a cicákat.
Végül kettőt sikerült a táskába dugni. Hely lett volna 3-4-nek is, de csak nem akartak odabent maradni. Szerencsére egy arra járó helyi néni ígéretet tett, hogy még visszamegy a maradék háromért, dobozzal felszerelkezve. Kettő cirmos-fehér, a cirmos részeken enyhe vöröses beütésű, kaparászó kiscicával a hátizsákomban tekertem a pomázi HÉV-hez, aminek állomásán virslit kapott a két kis éhenkórász.
A HÉV-utazás során légkondícionáltam őket, mert a táskában bizony meleg volt. A körúton, talán az autók zaja miatt, egyikük nagyon beparázott, de hazaérve gyorsan akklimatizálódtak, megtalálták az almot, feltérképezték a lakást. Mindkettő kobakját, a szemük felett, kis fehér háromszög díszíti, ami egyiknél balra, másiknál jobbra dől. Így kapták - egyelőre talán ideiglenes - nevüket: Ferkó, és Viki.
Utolsó kommentek