Eddig 2.5 gerecsei túrám alapján már kezdtem azt hinni, hogy a Gerecse - kevés kivétellel - a szép helyekkel, többnyire széles és jól tekerhető utakkal tarkított, könnyű, illetve közepes túrák ideális helyszíne. A térképet nézegetve már árnyalta ezt a sok szintvonalsűrűsödés, ma pedig eljött az ideje annak, hogy ezeket közelebbről is megvizsgáljuk.
Hülyeségem miatt 8:26 helyett 9:26-kor induló vonattal indultunk neki. Dorogon szálltunk le, ahol legnagyobb örömömre nem találtunk kutat, így némi mizéria árán tudtam csak vizet szerezni. A Nagy-Getére sima volt az út, ha nem számítjuk a többször 20% fölé kúszó meredekséget, elviselhetően homokos talajjal párosulva. Az ilyenek nem szegik kedvem, az már annál inkább, hogy az első kilátóponton nem találtam a fényképezőt, úgyhogy kénytelen voltam telefonnal dokumentálni a túrát. Fent a tetőn gyors fotózás után elindultunk lefelé. Na ez a szakasz igazi rémálom volt, az élvezhetőség minden nyoma nélkül. Nehézségre Vadálló-kövek, de annak gyönyörű panorámája nélkül. A hegyoldalon való lebotorkálás után még egy normális lejtésű, de brutálisan köves szakasz szomorított. Ezután viszont a Gerecse azt az arcát mutatta, amire kíváncsi voltam.
Tokod előtt ideiglenesen letértünk a kékről, és a térképemen nem, de a turistautak.hu-n jelzett K+ jelzésen próbáltunk haladni. Ezt persze pillanatok alatt elvesztettük, de a egy találomra kiválasztott, árokban haladó út jó irányba vitt, ezért ezen nem izgultam. Innentől kezdve viszont Péliföldszentkeresztig nyomozni kellett minden jelzés után: az elágazásokban sehol sem volt, csak jóval utána, ezért lényegében megérzések alapján haladtunk.
Első pihenőt Hegyes-kőnél tartottunk, ahová én fel is másztam fotókat készíteni. Az újraindulás után elveszítettük a kéket, de az irány jó volt, a tokodi pincesornál újra megtaláltuk. Ivókút itt sem volt, folytattuk az utat Mogyorósbányára. Ezen a szakaszon lett nyilvánvaló, hogy a viszonylag alacsony, 300 méteres csúcsai ellenére a Gerecse ezen szakasza nemhogy nem light, hanem konkrétan kőkemény. Emelkedő erre nemigen adta 15%-nál alább, de többnyire inkább 20%-nál is meredekebb kaptatón próbáltuk csitítgatni a bringák ágaskodó első kerekét. Egy ilyen mászás eredményeként jutottunk fel a Kő-hegyre. Ez a név hegységtől függetlenül garancia a szép kilátásra, itt sem volt másként, ráadásul néhány kilométeren belül harmadszor táthattam a szám.
Kő-hegy után remek, árokban haladó, széles, sima úton zúzhattunk le Mogyoróbányára, ami már elegendően messze van a fővárostól, tehát találtunk ivókutakat. Innen terv szerint a K+ jelzésen rövidítettem volna Péliföldszentkeresztre, de aztán minap nézegettem oldbike képeit az Öreg-kő melletti Jankovich-barlangról, és e képek hatására én sem hagyhattam ki. Azt csendben elhallgattam, hogy ez egy 150-nel megdobja a tervezett, 1600-1700 körüli szintet, de szerencsére ebből nem lett semmi probléma a végén.
Az Öreg-kőhöz vezető mászás szokás szerint 20%-os emelkedőket tartalmazott, de nagyon élvezetes, egynyomtávos, de emellett nem túl szűk ösvényeken. A barlanghoz egy végtelen lépcsősor vitt fel, de megmásztam, és a végén cseppet sem bántam, hogy beiktattuk ezt a kitérőt. Innen Péliföldszentkeresztre kellemes lejtőzés után jutottunk le, amit rövid aszfaltozás követett. Ez a szakasz már ismerős volt egy 2006 őszi klubtúráról, ahol időhiány miatt pont P.szentkereszten hagytunk fel a kék jelzés követésével. Utólag megállapítottam, hogy ez akkor nagyon jó döntés volt. Most a 2006-os útvonallal szemben haladtunk. Hamarosan következett egy 2006-ben még nagyon szűk, susnyás szakasz, ami után akkor csupa vér volt a lábam a sok karcolástól. 2009-re ezt a szakaszt kicsit kikotorták, ezért ilyen probléma már nem adódott. Akkor a kormányt szorongatva próbáltam nem fejre állni ezen a szakaszon, most a kormányba kapaszkodva harcoltam a sokadik kemény mászással.
Pusztamarótra érve ámultunk és bámultunk. A valószínűtlenül zöld gyep alpesi országokat juttatott eszembe, a párosuló csend pedig hosszú pihenőre invitált volna, ha reggel nem csúszunk egy vonatot a hülyeségem miatt. Továbbindultunk, és ettől a ponttól kezdve megszelídült a Gerecse, és a korábbi túrákról már ismert, szelíd arcát mutatta, a szépség romlása nélkül. Említésre sem méltó emelkedés után jött a nap szakasza, egy kanyargós, de széles, nagyon jó minőségű úton való száguldozás Héregig, a piros jelzésen. Héregre leérve jokeri vigyor ült az arcunkon.
Uncsi, 5-6 km aszfaltozással vezekeltünk ezért az élvezetért, ráadásul rettenet erős szembeszéllel küszködve. Nehezen értünk le Tarjánra (-ba?), ami után a nap utolsó műsorszáma, a Somlyó megmászása következett. Hátráltatott bennünket ebben egy kerítés, amelyen se kaput se létrát, se forgóajtót, se semmi más átjutási lehetőséget nem találtunk, ezért megmásztuk. A piros következő szakasza nagyon kihalt volt, sok helyen jelzést sem láttunk, de segített navigálni maga a célpont.
Felérve nem sütött a nap, és a nap többi kilátópontjához képest 442 méteres magassága ellenére is alul maradt, ezért két gyors fotó után visszamentem az öltözködő Csabihoz, és nekivágtunk az utolsó szakasznak, a kék mentén, Szárligetig. Ezen a szakaszon még befigyelt egy eltévedés, a végén pedig nyúlfarknyi vértesi (?) ízelítőt is kaptunk.
Szárliget valószínűleg a Föld legkihaltabb helye. A 25 perces vonatra várakozás mégis tartalmazott izgalmakat, két, mellettünk átrohanó gyorsvonat formájában, amik még az Epicet is vitték volna, ha nem fogom magamhoz. Csabit meg legközelebb szájon kell verni, ha fáradni kezd 1300 szintnél, mert ma meg se kottyant neki az 1883 m (-Somlyó, ~40 m) szint, amit 63 km alatt tettünk meg, 14.00-s átlag mellett, 5 óra 49 percnyi tekerés során.
Útvonal: Dorog - Nagy-Gete - Hegyes-kő - Tokodi pincék - Kő-hegy - Mogyorósbánya - Öreg-kő (Jankovich-barlang) - Péliföldszentkereszt - Vaskapu - Pusztamarót - Héreg - Tarján - Somlyó - Nagyegyháza - Szárliget.
Vigyázat, mobiltelefonos képek!
Utolsó kommentek