Régóta szerettem volna a Zemplénben bringázni, és a Rákóczi TT-re (a Mátrabérc, Rákóczi és BEAC hármas részeként) is fentem a fogam jó ideje. Ezen a hétvégén úgy alakult, hogy mindkét vágyam teljesült.

A szervezkedés, a Mátrabérchez hasonlóan, a Serrenők fórumon indult, aminek eredményeként péntek délután a szinte már második otthonomként funkcionáló VW Transporter hátsó ülésén, 5 induló társ és két kísérő személy társaságában robogtam Sárospatak felé, ahonnan indult a 120 km-es, a kiírás szerint 2840 (a valóságban 3000 feletti) szintmétert tartalmazó ultra-TT.

Szombaton reggel Pepéék is csatlakoztak, így összesen kilencen vágtunk neki a TT-nek 7:54-kor, A fejünk felett baljós felhők gyülekeztek, szürreális hangulatot árasztott az egész környék. Egész gyorsan az első ellenőrző ponthoz, Pogány-kúthoz értünk, ahol meghökkenve tapasztaltuk, hogy az valjában a második: az első a sárospataki vár volt, amit mi elegánsan kihagytunk. Mivel az kvázi se szintet, se plusz távot nem jelentett, reméltük, hogy a célban nem lesznek szőrös szívűek, és ezt a botlást elnézik.

A kilógatott bélyegzővel nyomtunk a füzeteinkbe, majd tovább haladtunk, az ekkor már vaksötét fák közé. Hardhat Garmin 705-öse navigált a kormányomon, ez volt vásárlásról döntő tesztvezetés. Az erdőben mégis sikerült elnézni egy kanyart, de ami érdekes volt ebben, hogy mindenki elnézte. Az utánam, látótávolságon kívül haladók, Pepe a másik GPS-sel, és rajtunk kívül más kerékpáros indulók is. Némi meder- és hegyoldalmászás után a visszafordulás mellett döntöttünk, és rátaláltunk a helyes irányra, ami amúgy nem volt eldugva, és ki is volt jelezve.

Sem az eltévedés, sem az egyre intenzívebb eső nem tudott izgatni, a reggel "bevett" leszarom tabletták eléggé leszedáltak, hogy ilyen dolgokon izgassam magam. Már a helyes irányban haladva - ami érdekes szakaszokat, például egy full benőtt, de végülis járható cserjést tartalmazott - egyre inkább tekerhető útvonalon beértem Komlóskára, a harmadik ellenőrzőpontra. Gyors italvétel és rövid kajálás után, épp amikor a többiek beérkeztek, tovább indultam. Ekkor már nem esett az eső, a nap pedig azon tanakodott, előbújjon-e.

A Rákóczi túristaútvonalon, kifejezetten jól tekerhető úton tekertem Király-kút felé. Volt, hogy eltévesztettem a helyes irányt, de a GPS 20-30 méter után jelzett, hogy nem jó az irány, így egyszer sem kellett a faluból visszamásznom, és a helyes utat keresgélnem. Király-kút, a negyedik EP után az épp egy eltévedésből visszatekergő Pharaoval találkoztam, aki nagyon bátran ugyancsak a 120-as távon vitézkedett. Váltottunk pár szót, aztán tovább indultunk a regáci vár felé.

A vár aljának egy - szerencsére a mátrabérci tolós hegyoldalak hosszúságával össze nem mérhető - szakasza tolásra kényszerített, de gyorsan felértem a várba, ahol megkaptam az újabb bélyegzőt. Gyors fotózás, és a sokadik villámkajálás után visszaindultam. A lefelén a felfelé igyekvő Pharaoval találkoztam ismét, kisegítettem láncolajjal, majd visszagurultam a piroshoz. Viszont furcsálltam, hogy nem találkoztam szembe Serrenőkkel, miközben én is csúsztam a tervezett - nappal beérős - időtervhez képest.

Az út többnyire élvezetes szakaszokkal folytatódott, bár tartalmazott egy nagyon köves, tolós hegyoldalt is, ami megint csak nem volt zavaróan hosszú. Mindenesetre ezen a szakaszon elkönyveltem, hogy a Rákóczi mennyivel élvezetesebb, mint a Bérc. Így értem fel Sólyom-kőhöz, ahol egy lány bélyegzett, csokival kínált, majd tovaindultam. Hosszú lefelé kezdődött Telkibányára, single track, ami élvezetes is lehetett volna, ha nincs annyi kidőlt fa. Viszont volt, így sokat kellett leszállni, átemelni. Eddig - és ezután is - a lefeléken kifejezetten óvatosan mentem, nem akartam se esést, se defektet. Mégis, egy csomó, gond nélkül nyeregben átlépett kidőlt fa után, Telkibányához közelítve sikerült egy fatörzsön hatalmasat buknom. A bal combomat felhorzsoltam, a combizomat nagyon bevertem, de végülis szerencsém volt, mert ha az ütést a térdem kapja, az tuti feladás. Így is vissza kellett vennem, mert fájt az erőltetés. Kiállva tekerni pedig végképp nem tudtam, mert az nagyon fájt. Nem tudom, mennyit veszítettem ezzel, a többiek utólagos elmondása szerint egyenletesen növekvő, ekkor kb 1 órás előnyöm volt, ami ezután stabilizálódott.

Telkibányán töltöttem a túra első, relatíve hosszabb pihenőjét, elsősorban a combom pihentetése és hűtése végett. Legyűrtem a szervezők által kínált négy virslit, az EP melletti kávézóban egy kiváló jegeskávét, beszélgettem a gyalogos túrázókkal, akikkel a nehéz terep miatt idáig szinte azonos tempóban haladtam az előző szakaszon. Fogyasztás után a kútnál hideg vízzel jegeltem a combon, valamit talán segített.

A következő, Hollóházáig vezető szakaszban nem volt köszönet. Olyan volt, amilyenek a Zemplénről szóló sztereotípiáimban szerepeltek. 3-4 %-os emelkedőn, ahol normális esetben simán középtányéron megyek, itt kistányéron küszködtem, a rossz, köves talaj miatt. Hollóházán kárpótlásként egy nagyon aranyos, beagle-színű cica várt az ellenőrzőpontnál, és bár nem terveztem maradni, nem tudtam megállni egy párperces dögönyözést, amit hangos dorombolással, és bújással díjazott.

Innen elváltak a gyalogosok és a kerékpárosok útjai, egy rövid sárga intermezzo után az OKT-re váltottam, ami nagyon élvezetes volt. A Bodó-rétre érve kerestem az újabb ellenőrzőpontot, amit egy büfé kapujában találtam meg. Egy éppen beért, és indulni készülő kerékpáros kolléga szólt, hogy párnát a büfében kérjek. Bélyegzés után továbbindultam, fel a rettegett Milicre, ami, mint a másik kerékpárostól kiderült, ebből az irányból teljesen jól kitekerhető. Valóban az volt, csak a combom kímélése végett szálltam le pár méterekre. Felérve nem találtam semmit, csak két határkövet, de semmi krétát, amivel bevéshettem volna a füzetbe. Beért a fent említett kerékpáros, tőle tudtam meg, hogy ez még nem a Milic, hanem csak egy helyi maximum. A tényleges Milicen emlékmű, és zsírkréta fogadott, ezzel igazoltam ottlétemet. Délután 6 volt ekkor, szóval a nappali beérkezés messzi álom volt már. Kis fotózás után elindultam a meredek lefelén, ami tolós volt, de ismét csak sokkal rövidebb, és könnyebb, mint a mátrai rossz emlékű lejtők, amik kikészítették a térdem. Ez a gerecsei, Getéről Tokod felé vezető kékre emlékeztetett, hosszban és meredekségben.

Leérve a füzéri vár parkolájában vártak a bélyegzősök, majd hamar továbbálltam. A műútról letérve nqagy hülyeséget csináltam. Nem keltem át a patakon, hanem a bal parton, a szánóföld és a dzsindzsa határán tekertem lefelé. A GPS kis zoomra volt állítva, így nem vettem észre, hogy a jelzéstől valójában vagy 30 méterre vagyok, amitől két sávnyi bozót, és egy kellemetlenül meredek falú patak választ el. Egy szó mint száz, nagy nehezen áthámoztam magam ezeken, de egy esetleges jövőbeli induláskor ezt inkább nem játszom el újra.

Füzérkomlós után az itiner szerint régi vasút nyomvonalán haladtunk lefelé, amit a térkép javított földútként jelöl. A fent említett kerékpáros, akivel a Milic óta kb egy ötemben haladtunk, elmondta, hogy ez egy durván benőtt szakasz, első teljesítésekor lement rajta, azóta inkább aszfalton kikerüli, most ismét kipróbálja. Tőle tudtam meg azt is, hogy teljesen bevett gyakorlat aszfalton kikerülni. Valójában egy alig egynyomtávos, az út nagy részén totál benőtt, egy pilisi tekerésemhez hasonló ösvény fogadott. Csak amíg a pilisi fotó egy ösvényvesztés eredménye volt, addig ez maga az OKT, és amíg a pilisi növényzet csak a bringát akarta megkaparintani, addig egy szúrt kegyetlenül.

A reggeli leszarom tabletták hatása itt múlt el, hangosan anyáztam a szervezőket, hogy mégis ezt hogy képzelték, ide kerékpárost (vagy akár gyalogost) bevezetni. A többiek állítólag aszfalton ki is kerülték. Bózsvára erősen csaláncsípett lábszárral (afölött védett a térdmelegítő, amit nem a hideg miatt hagytam fent az eső után), és megtépázott kedélyállapotban értünk be, amit csak a banán, és a másik sporttárs el nem fogadott almája javított egy icipicit. Innentől együtt haladtunk a kollégával, aki amúgy a BEAC-ról felismerta a bringámat, és akivel innentől szimbiózisban léteztünk: ő igénybe vette a GPS szolgáltatásait, én pedig a házi fejlámpája fényétől vártam a későbbiekben előnyöket.

A bózsvai ellenőrzőpont után, a Szuha-völgyben még úgy-ahogy láttunk valamit, majd a terepről kiérve Kishutától Naqyhutáig eszeveszett aszfaltozás következett, ugyanis szerettem volna minél tovább jutni napfénynél. Nagyhuta után ismét bevetettük magunkat az erdőbe, de itt még mindig beszűrödött egy pici fény, így Vágáshutára beértünk lámpahasználat nélkül.

Itt megint relatíve hosszan elidőztünk, három karéj különböző ízesítésű kenyeret toltam le. Az ácsorgás során a combom nagyon beállt, fájdalmas volt felállni, és elindulni, főleg annak tudatában, hogy 17 kilométeres éjszakai szakasz jön, tök ismeretlen hegységben, ahol nappali fénynél is tizes átlagot produkáltam. Ez alsó hangon három óra...

A kéken haladva, a piroshoz közelítve egy bekrepált lámpával ácsorgó gyalogossal találkoztuink, egyike volt azoknak, akikkel Telkibányán kávéztam. Becsatlakozott, az éjjeli tempónkat futva bírta, így botorkáltunk le az egyre rosszabb terepen a Rákóczifa felé. Végtelenül hosszúnak tűnt (és az is volt) ez a szakasz, majdnem egy óra is eltelt, mire leértünk a kereszteződéshez, ahonnan 200 m volt a Rákóczi fa. Itt zéró szintet ütött a hangulatom, a környékbeli aszfaltos menekülőutak után érdeklődtem a túratársaknál, amire egyszerű volt a válasz: nincs. Mindenesetre a fához nem mentem el, a füzetemet elvitték bezsírkrétázni, én pedig leültem a sötétben meditálni arról, hogy mégis mi a fészkes fenét keresek itt. Ez tkp csalás, de mivel összesen 400 méterről volt szó, amit ráadásul kamatostul levezekeltem a bozótosban, ez kevéssé érdekelt.

Hamar visszaértek, folytattuk tovább. Bármennyire hihetetlen, a reggeli esővel együtt is eddig szinte nem találkoztuk sárral. Az ugyanis a lehető legrosszabb helyen várt ránk, ott, ahova már vaksötétben értünk. Nem volt ez sem olyan vad, mint a Sirok feletti a Mátrabércen, de sötét volt, és nyomvájús. Sokszor már nem is szaroztam, egyszerűen átsétáltam rajta. Leérve a piros annyira megközelítette Károlyfalvát, hogy majdnem kiléptem, de megszólalt a hang (a belső és a túratérsaké), hogy azt az egy kurva ellenőrzőpontot már ne hagyjam ki. Persze az sem volt sima, folyamatos tolás. Itt ugyan nem fájdult meg semmim, de a bringatolás minden erőmet elvitte, 20 méterenként álltam meg fújtatni. 258 m magasságban eluntam a banánt, megnéztem, hány méteren van ez a tetves Tengerszem, és ha 300-nál több, hátra arc, irány Károlyfalva és haza aszfalton. A Tengerszem pont 300 méteren van, hovatovább itt feltűnt, hogy mi lenne, ha felülnék. Valami utolsó bugyorból jött még annyi erő, hogy a maradékot kitekerjem, beértem a jóval előttem bringáját toló másik bringás srácot, együtt érkeztünk meg az utolsó ellenőrzőponthoz.

Itt várt ránk a bélyegző, és a futó srác is, akivel együtt indultunk lefelé. Megjött a kedvem is, a futó srác meg is jegyezte. Hogyne jött volna meg, már látom Sárospatak fényeit, lefelé megyünk, és még az út is tekerhető. Az eddigi kínszenvedés rossz emlék volt csupán, kis kanyargás után, 0:30 perckor beértünk a célba. Így 16:36 lett a szintidőm, bőven belefértem a 18 órába, megkaptam az emléklapot, levest. Közben azon agyaltam, mi van Pepéékkel, de a telefonom anyagilag le volt merülve, így nem tudtam őket felhívni. Már egy telefon kölcsönkérésén gondolkoztam, amikor hirtelen becsörömpöltek a többiek, akik mint kiderült, Vágáshuta után szálltak ki a játékból, és onnan aszfaltoztak. Ami annyiban ciki csupán, hogy így jövőre nyilván újra indulni akarnak, így viszont lehet én is így teszek, miközben minden porcikám a Zemplén ellen tiltakozik :).

Sikeres volt a táplálkozási kísérletem is. Eddig minden túrára vittem müzlit, szendvicset, Fornettit, vagy más "emberi" tápláléknak minősíthető dolgot. Most is volt ugyan nálam müzli, afféle vésztartaléknak, de a mai menü Decathlonos szilárd gyülömcszselé (20-darabos mini, és 5 nagyobb szelet), illetve folyékony energiazselé volt, mivel ezeket pikpakk le tudtam nyelni. A kísérlet remekül sikerült, a túra során folyamatosan zabáltam (kb 20 percenként egy kis zselé, reggel induláskor két szelet), és sosem voltam éhes, és az étkezés is pillanatokat vett csak igénybe.

A túra itinere a szervezők honlapján megtekinthető. Az általam (VDO) mért adatok: kb 120 km táv és 3089 m szint. A Garmin Vágáshuta után lemerült, de addig hatalmas segítség volt. Saját képeim, illetve Pepe képei az alábbi linkeken érhetők el.

picasaweb.google.hu/avus2010/Rakoczi120MTB#
picasaweb.google.com/bartstein/Rakoczi120AzElsoNekifutas#