Utolsó kommentek

  • Flankerr: Jó újra olvasni téged. Szép a táj, de a Lambo se kutya..:D (2012.05.02. 22:33) Schneeberg, Klosterwappen (2076 m)
  • Flankerr: Egyik kollégám ezt vállalta be: ambringa.blogspot.com/2011/09/csucstamadas.html Igaz, végig orszá... (2011.09.26. 21:55) BEAC Maxi '11
  • Samorost: Mi sem értettük ám, hogyhogy nem értél minket utol. Először Nagymaroson vártuk, hogy talán befutsz... (2011.09.11. 13:29) BEAC Maxi '11
  • avus: A nyomorék jobban fedné a valóságot :) (2011.09.11. 12:44) BEAC Maxi '11
  • Utolsó 20

Bringás és túrázós oldalak

Nyaralás '11 - Neukirchen, Ausztria (teil 1)

2011. augusztus 3. 23:48 | avus

A Jaufen-hágó megmászása után, 27-én biciklimentes napot tartottunk, strandoltunk a Therme Meran-ban, majd pedig gyalogosan jártuk végig újra Merano belvárosát. 28-án könnyes búcsút vettünk a várostól, kijelentkeztünk a szállodából, és visszaindultunk Ausztriába, Neukirchenbe, ahol Bori és Pharao, Kboy-jal, Sasival és Zsófival kiegészülve vártak ránk.

Neukirchen am Großvenediger

A 200 kilométeres Neukirchen-Merano útvonal 24-én 3 óra alatt megvolt, a visszaút viszont valamilyen rejtélyes okból kifolyólag öt óránál is hosszabb lett. 10-kor indultunk, és délután 3 után érkeztünk, szégyenszemre Kboyék, akik aznap reggel Budapestről indultak, is előttünk értek oda. Pedig csak annyit csináltunk, hogy visszafelé nem mentünk rá a Brenner-autópályára, de alatta, a völgyben is 70-90-nel haladtunk, és volt még egy húszperces Penny Markt-látogatás.

Ez mondjuk se nem osztott, se nem szorzott, ugyanis az időjárás nem járt kedvünkben, szemerkélt az eső, a többiek a panzióban nem csak ránk, hanem az eső elálltára is vártak. Mivel a Kia tetején csak 4 bringa fért el, ezért Meranoba csak a Haibike-ot vittem, de Kboy jóvoltából Neukirchenben már az Epic is csatlakozhatott.

Neukirchen am Großvenediger egy 2600 lakosú kis városka Salzburg tartomány nyugati végében, tehenekkel, vakítóan zöld fűvel, szerpentines hegyoldalakkal, vízeséssel, egyszóval mindennel, ami a jó hangulatunkhoz szükséges. Maga a városka olyan 8-900 méteren fekszik, egy völgyben, de észak felé rányúlik a hegyoldalra, és én pont ott, 1287 méteren találtam szállást magunknak. A panzió déli szobáiból festői panorámában volt részünk, a velünk szemben lévő két völgy egyikének végén - napos időben - Ausztria negyedik legmagasabb csúcsa, a 3666 méter magas Großvenediger is látható volt. Sajnos ennyire napos időnk csak az utolsó napon, hazainduláskor volt, de a kilátás felhős időben is pazar volt.

A nyolc, nagy értékű bringát lezáratlanul, a panzió folyamatosan nyitott garázsában tároltuk. Szállásadónk biztosított, nem kell lopástól tartanunk, és valóban nem kellett. Hiába, párszáz km, és teljesen más világba csöppentünk. Nem csak domborzatilag, hanem minden más vonatkozásban is. A szállásnak egyetlen hátránya volt, amiben csak ott szembesültem. Mivel 1287 méteren helyezkedett el, ez a túrák többségének végén 400 plusz szintmétert jelentett.

28-án délután, amikor az eső végre elállt, rövidke felfedezőtúrára indult a montis különítmény, a végén már csak Kboy és én maradtunk, de 1600-ig jutottunk, amikor az újra eleredő eső hazazavart.

Sulzbachfall-vízesés, Wildkogel

29-én az időjárás ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta: tizenegynéhány fok, eső. Dél környékén aztán abbahagyta, mi pedig úgy döntöttünk, meglátogatjuk a szemközti hegyoldal aljában található Sulzbachfall-vízesést.

Közelsége miatt magamban kicsit előre fanyalogtam, hogy biztos valami Ördögmalom-szerű 3 méter magas képződmény fogad majd minket, de a vízeséshez közeledve egyre erősödő robajlás gyorsan oszlatta minden előítéletemet. Nem tudom megsaccolni se, de egy óriási, vagy 40-50 méteres vízesés fogadott bennünket, amit több helyről, többek között egy, a vízesés fölé épített kifutóról is megcsodálhattunk.

A vízesés után elvetettük a szurdok további feltérképezését, és a Neukirchentől északra fekvő, 2224 méter magas Wildkogelt céloztuk meg. Ekkor még az volt a terv, hogy én megmászom, a többiek felvonóznak, de újra eleredt az eső, ami törölt minden tervezést. A városba menekültünk, és a főutcában, egy rendezvénysátor alatt húztuk meg magunkat. És vártunk, olyan jó háromnegyed órán át.

Senki sem beszélt már Wildkogelről, csak a szállásra szerettünk volna feljutni, de a nap olyan hirtelen sütött ki, hogy csakhamar a Wildkogelre vivő felvonó alján találtuk magunkat. A vizes utak miatt már én is a könnyebb út mellett voksoltam, és pár perc múlva mindannyian a felvonóban ültünk.

A felvonó nem a Wildkogelre, hanem kb. 2000 méter magasba vitt fel, onnan rövid bringa-, majd gyalogtúra során jutottunk fel magára a 2224 méteres csúcsra. Kifotózva magunkat háromfelé oszlottunk. Bori és Luki, spórolandó 400 m mászást, nem akartak lejönni a városba, ezért hátulról közelítették a szállást. Pharao és Kboy kemények voltak, ők egy trailen zúztak le, én puha, ezért egy szerpentines dózeren.

Meglepetésemre elsőként értem vissza a szálláshoz, az utolsó szerpentinkanyarnál kapott csak el az újabb zuhé, de aztán mindenki, a külön utakon járó Sasi és Zsófi is befutott pár percen belül, így senki sem ázott el túlságosan.

A "királyetap" - Großglockner Hochalpenstraße

30-ára maradt a legkeményebb túra, a májusban végigautózott Großglockner Hochalpenstraße megmászása. Az országúti első, és egyben utolsó ausztriai bevetése. Az időjárás felhős volt, az út honlapjának webkamerái semmi jót nem ígértek, de nem volt mit tenni, mert Sasiék csak 3 éjszakát voltak Ausztriában, azaz kettő egész napjuk volt, Sasi pedig valószínűleg ölt volna, ha a Groß kimarad. Mondjuk én is.

A korai indulás meghiúsult, de végülis autókba sikerült vágni magunkat, és 50 km autózás után valamivel 800 méter alatt, Fusch an der Großglocknerstraße faluban álltunk meg. Itt Sasi és én lekaptuk az országútikat, és nekiindultunk az útnak. A többiek átlegózták a maradék 4 bringát (Zsófi nem tervezett mára tekerést, a többiek igen) Luki Kiájára, és ők is elindultak. Az ő tervük az volt, hogy mindenki más, az erőnlétének megfelelő helyen száll ki, és mássza meg a hátralévő távot.

Az elején, alig emelkedő úton Sasi árnyékában haladtam, de le-lemaradtam, mert egyre jobban verte fel rám az úton lévő vizet. Legalábbis a legelején, ahogy ugyanis az út elkezdett egyre jobban emelkedni, úgy már nem választás kérdése volt a lemaradás, hanem erőnlété. Sasi tempóját még talán két kilométeren át bírtam volna oxigénsátor nélkül, így előreszóltam neki, ne várjon rám, menjen.

A távolság szépen lassan elkezdett nőni köztünk, majd miután először megálltam fotózni, végleg el is veszítettem szem elől. 900 méteren lehettünk ekkor, és az addig párás levegőt felváltotta a szitáló eső. Bár a hátitáskában nálam volt a fél gardróbszekrényem, egyelőre még nem öltözködtem, csak szitkozódtam. És titkon abban reménykedtem, látván a fák felett a felhőket, hogy 2000 felett, a felhők fölé érve talán napsütésben is lesz ma még részem.

Az út első fele brutális volt, az út legmagasabb pontján, 2504 méteren lévő alagútig, Hochtorig, 26 kilométeren másztunk majdnem egyfolytában 1800 métert. Mindezt szitáló esőben, 4-5 fokban. A napsütéses elméletem nem jött be, ezért fokozatosan elkezdtem öltözködni, bár elég bután, háromszor álltam meg, hogy felhúzzam a dzsekit, az esőnadrágot, majd a kamáslit. Mindeközben nem értettem meg, hogy a többi országútis, akit lefelé gurulni látok, hogy nem fagy szét a kevés ruhában, beleértve Sasit, akinél csak annyi cucc volt, ami a mez zsebébe befért. Rám már csak zárt bukó kellett volna, hogy űrhajósnak nézzenek. Nem volt éppen komfortos így mászni, de legalább nem fáztam.

Hochtornál aztán csoda történt. Tejködben mentem be a 300 méter hosszú alagútba, napsütésre jöttem ki a túloldalon... Ez tetszett, de az út vizes volt még, így ésszel kellett legurulni az 1900 méteren lévő körforgalomig, ahonnan a 2369 m magas Kaiser-Franz-Josefs-Höhe felé vettem az irányt. A nap még mindig sütött, ezért itt meg is álltam lehámozni magamról a már felesleges rétegeket. Mászás közben hívott Luki, hogy Sasi beért, merre vagyok, közöltem vele, 20-25 perc, és én is.

Hanem aztán pár perccel a hívás után megint elkezdett szemerkélni. Szentségeltem egy sort, hívtam a többieket, hogy ne várjanak, visszagurulok. Szerencsére nem vették fel, így meggyőztem magam, nem hagyhatom ki a magaslatot, és továbbindultam. Viszont azt is eldöntöttem, hogy a visszaúton, Hochtorig autós segítséget kérek, elegem volt már ugyanis a körülményekből. Az eső elállt, folytattam a mászást, amikor Sasi húzott el a szembesávban, odafent szerzett prospektusokkal kibélelve, hogy ne fagyjon meg...

Végül felértem 2369 méter magasba, találkoztam az autós különítménnyel, akik a körülményekre tekintettel mind elvetették a kerékpározást. Pihentem, kajáltam, fotóztam, melegedtem, majd már újra szkafanderbe öltözve útnak indultam, de előtte meghagytam Lukinak, hogy Hochtornál rakjon ki valakit bringástul, jöjjön vissza értem, vigyen fel, Hochtortól meg majd legurulok.

Az eső hol esett, hol nem (többnyire az első). Legurultam újra a körforgalomig, majd elkezdtem mászni Hochtor felé. Amikor Lukiék beértek autóval, lemondtam az autós segítséget, ekkor ugyanis már át voltam lendülve minden holtponton, és az egyre erősebb ellenszél ellenére is élvezni kezdtem a tekerést. Felértem az alagúthoz, amin átmenve végre oszlott a tejköd. Szép idő persze nem volt, továbbra is szitált az eső, de legalább már minimális kilátás kárpótolt a nehézségekért.

Bár az Edelweißspitze (2571 m) egyikünknek sem volt betervezve, csak az autósoknak, az alatta lévő parkolóhoz érve azonban már olyan jó volt a hangulatom, hogy nem hagyhattam ki az oda vezető, 170 m szintet tartalmazó szerpentint. Bíztam benne, hogy fent még összefutok az autósokkal, de ők a fenti klíma miatt jóval előttem lejöttek. Felérve fotóztam, sikeresen beletoccsantam egy jó mély pocsolyába, aztán visszaindultam a nem túl virsligumibarát kockaköves szerpentinen.

Visszaérve az útra már nem volt más dolgom, mint lejtőzni olyan két egymásra rakott Burj Kalifányi szintet. Ez az eső és a vizes út ellenére is gyorsan megvolt. Az autóknál teljes létszám fogadott: az időjárás Sasit is megtépázta, mégsem vállalta be Neukirchenig a maradék 50 kilométert.

A Garmint idő előtt kikapcsoltam, mert leguruláskor még 1000 méteren is 1500-as magasságot mutatott. A túra végén a készülék szerint 3265 szintet másztunk, a Garmin Connect már 3405-öt mond, korrigálva pedig 3867-et... Akármelyik is igaz, rengeteget másztunk, mindössze 80 kilométeren, majdnem végig esőben. Egyszóval kőkemény volt, de bármikor megismételném, ilyen időjárás mellett is.

2 komment

Címkék: ausztria mtb országút specialized epic haibike

A bejegyzés trackback címe:

http://avus.blog.hu/api/trackback/id/tr913123957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Flankerr 2011.08.04. 07:18:51

Lassan felveheted a hegyek és vizek ura jelzőt..:)

avus · http://avus.blog.hu 2011.08.04. 22:22:22

Legyünk szerényebbek, inkább haverja :)