Szombaton gazdagabb lettem egy emléklappal és egy kitűzővel, amit a 2010-es Mátrabérc sikeres teljesítéséért kaptam.
De mi is az a Mátrabérc?
A kiírás szerint egy 56 km hosszú, és 2734 szintmétert tartalmazó gyalogos teljesítménytúra, amit elegendően őrültek akár kerékpáron is teljesíthetnek. Összehasonlításként, a BEAC Maxi ugyan hosszabb, és több szintet is tartalmaz, de annak 55 kilométerére a PR szerint is "csak" 2100, a valós mérések szerint pedig 1900 méternyi szint jut, de ha ezeket az adatokat nem ismertük volna, az útvonal térképen való végigkövetése után is nyilvánvaló lehetett, hogy bringával ez a túra tényleg nem lesz piskóta.
Heten futottunk neki a Sirokról, hajnali 6 és 7 között "rajtoló" TT-nek. Ez nyilvánvalóan csak pénteki felutazással volt lehetséges, amit Kurucz Gabinak köszönhettünk, ahogyan a siroki szállás leszervezését is.
Első szakasz, Sirok - Oroszlánvár
A kora reggeli indulásnál 4 fokos hideg tette az álmosság miatt eleve nem túl jó hangulatunkat még rosszabbá, de mivel nap közben 20-21 fokot ígértek, nem is öltözhettünk fel túlságosan, főleg én, aki szokás szerint egy apró deréktáskával indultam neki. Ennek ellenére a hajnali hideg bizonyult - számomra legalábbis mindenképpen - a szombati nap legkevésbé zavaró tényezőjének. 50 méteres aszfalton tekerés után, amikor terepre fordultunk, métereken belül ingoványban találtuk magunkat. A 2.25-ös Nobby Nic ismét megmutatta, hogy sárban nála legfeljebb csak a 2.4-es változata lehet rosszabb, ugyanis szinte azonnal blokkolt a hátsó kerék, és az első váltó körül is hatalmas sárgombóc alakult ki, lehetetlenné téve, hogy bárhová elváltsak a középső tányérról.
Szó ami szó, mindössze egy kilométer után zéró közeli értéket mutatott a hangulatmérőm. Amikor mérgemben az ösvény melletti gazba löktem az Epicet, a többiek valószínűleg le is mondtak rólam, és tovább küszködtek a sárban. 1-2 perc szentségelés után kézzel lelapátoltam a kerekekről és a váltó környékéről a sarat, és fontolgattam, hogy továbbmenjek, vagy vissza Sirokra, ahonnan Kurucz Gabi felesége szépen átszállított volna a célba, Szurdokpüspökibe. Valamiért a tovább mellett döntöttem, visszaszereltem a kerekeket, és a többiek után indultam. Viszont taktikát váltottam, többet nem hajtottam bele a sárba, ezután mindig leszálltam, és inkább a stoplikból rugdostam a sarat, minthogy ismét kerekeket szerelgessek.
Egy pont után szinte elvágólag véget ért a sár, persze nem végleg, de legalább agyagos sarat nem láttam többet. Pár perc alatt beértem Hardhatot és Pepét, majd nem sokkal ezután az elől haladó négyest is. Az útviszonyok visszahozták valamennyire a kedvem, és egy alkalmasnak tűnő helyen beelőztem, és relatíve nyugis tekerés után elértem az első ellenőrzőpontot, Oroszlánvárt, leszámítva a Domoszlói-kapu utáni 300 méter hosszú, kegyetlenül meredek (és természetesen tolós) kaptatót.
Második szakasz, Oroszlánvár - Kékestető
Oroszlánvárról ugyancsak meredek, de emlékeim szerint talán tekerhető lejtő vitt le. Akárhogy is volt, hamarosan újabb tolás következett a Cserepes-tető oldalában, amit ismét meredek lejtő, majd újabb tolós kaptató követett a Nagy-Szár-hegyre.
Ezután, szokatlan módon, úgy ahogy tekerhető szakasz következett, relatíve hosszan, Sas-kőig, továbbra is a kéken. Szép szakasz is volt, de sajnos rontotta a hangulatomat, hogy itt kezdődtek a combizomgörcseim. Sokszor megálltam nyújtani, de ezek csak ideiglenesen hatottak. Sas-kő után ismét tolás következett, egészen fel Kékestetőig. Nem tudom, eddigi montis múltam alatt összesen mennyit toltam a biciklit, általában körültekintően választok útvonalat, de itt olyan érzésem volt, hogy csak Kékesig már elértem ezt a mennyiséget. Tetézte mindezt, hogy a lánc is keservesen nyögött már, a korai sarazás kimosta belőle az összes olajat. A folyamatos meredek mászások miatt itt már fájt mindkét bokám, ami ezután végigkísért, de a túrán mégsem emiatt aggódtam.
Harmadik szakasz - Kékestető - Csór-hegy
Kékesen, óriási szerencsémre, beért Jandi, Kurucz és Dobler Gabi, és így Kurucz Gabi láncolajával a nyikorgó láncot lerendezhettem. Mivel ők még megálltak fogyasztani, egyedül indultam tovább a sárgán. Durván egy kilométernyi élvezetes gurulás után egy minden eddigin túltevő, brutálisan meredek lejtő, szinte szakadék következett, ahol még a dupla túrabotos gyalogos sporttársak is csak nehezen tudtak lebotorkálni. Az Epic itt afféle mankóként szolgált, de kétszer így is megindultam lefelé a hegyoldalon, de mindkétszer sikerült megfékeznem magam egy-egy méter csúszás után. Viszont itt ment ki az a térdem hátsó felén lévő ízületem, ami futáskor és hosszabb gyalogláskor szokott, és ami miatt nem futok/gyalogtúrázok. Itt még csak éreztem, de később - a görcsök mellett - ez okozta a legtöbb szenvedést.
A "lejtőzést" rövid, nyugis gurulás követte, majd a menetrendszerű tolás Csór-hegyre, a negyedik ellenőrzőponthoz.
Végre egy kis bringázás: Csór-hegy - Galyatető
Csór-hegy után az asztalt mellett, a K+ jelzésen már lehetett végre bringázni. Itt kicsit el is felejtettem a nyűgjeimet, bár a be-bejelentkező görcsök néha megállítottak, de a többi fájdalom visszament lappangni, ami miatt kezdtem azt hinni, hogy majdnem minden tökéletes. A mozgó ellenőrzőpont abszolválása után relatíve gyorsan beértem Galyatetőre, ahol megkaptam az ötödik pecsétet, és megtudtam, hogy a kilátóhoz nem visz fel aszfaltút. Galyán ettem, sokadszor nyújtottam, majd folytattam.
Fájdalmas felismerés: Galyatető - Ágasvár
Folytatódhatott az élvezetes gurulás a hatodik ellenőrzőpontig, Vörös-kőig, amit - ha lehet - még élvezetesebb szakasz követett az Ágasvárra elágazó K3 jelzésig. Galyatető óta alapvetően lejtett az út, ezért ezen a szakaszon görcsöm sem volt, tényleg minden tökéletesnek tűnt.
A K3-on azonban jött a feketeleves. Az összes addig lappangó fájdalmam előjött, felfelé mászás lévén itt főleg a bokám, és a sziklamászást újfent görcsök tarkították. Az itt nagy számban leelőző gyalogosok folyton megkérdezték, hogy a túloldalon is le akarok-e majd menni, ezért előre rettegtem a lefelétől. Ágasvárra érve mégis örültem, mint a börtönből szabaduló rab, arra bazírozva, hogy akármi is jön ezután, legalább a gravitáció velem lesz, kicsit elfelejtve a Kékes utáni sárgát.
Halál: Ágasvár - Mátrakeresztes
A lefelén a bokafájásom visszahúzódott, de a térdízületi beerősített, kínszenvedve botorkáltam lefelé a sziklákon. Egyszer csak Jandi jelent meg mögöttem, majd ahogy megjelent, úgy el is tűnt előttem. Itt már szerencsére közel volt a szenvedés vége, nyeregbe ülhettem, és begurultam Mátrakeresztesre, ahol Jandi már javában relaxált.
A Muzslán földeljenek el
Mátrakeresztesen hosszabban időztünk, sokat nyújtottam, bár teljesen hasztalanul. Amikor indultunk, akkor ért be Kurucz és Dobler Gabi, integettünk nekik. Következett a Muzsla, ami 100-as állapotban is talán fele részben lenne csak tekerhető, így inkább 20-25%-ot tölthettünk nyeregben. Jandival együtt küszködtünk felfelé. Amikor tekertem, a görcs, amikor toltam, a bokám idegesített. Egyszer csak, mintha krosszmotoron ült volna, Dobler Gabi jelent meg mögöttünk. Ez afféle doppingként hatott rám, rátapadtam, együtt tekertünk/toltunk tovább. A Muzslánál alattomosabb hegy kevés van, háromszor hittem, hogy ez már az lesz, de minden pukli után volt kis lejtő, amit egy újabb, még magasabb csúcs követett. Egyik tolós szakaszon Dobler Gabi pillanatok alatt köddé vált, majd nem sokkal ezután Kurucz Gabi is lehagyott.
Utolsó szakasz: Muzsla - Szurdokpüspöki
A Muzslára érve már csak egyvalamit szerettem volna, leérni. Itt beért Jandi is, előtte indultam le, de gyorsan utolért és lehagyott. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy ez a szakasz tolás nélkül megúszható lett volna, mászás is volt benne, de ekkorra már csak az enyhe lejtő nem volt kínlódás. Egy meredek vájat felett ácsorogva, és azon gondolkodva, egyszerűbb lenne-e itt lejutni, vagy szárnyat növeszteni, beért Pepe is. Erőt vettem magamon, lekínlódtam magam a mélységben csobogó patakhoz, majd felküszködtem a másik part fölött futó dózerhez. Ezen már csak be kellett gurulni Szurdokpüspökire, de hogy ezt a szakaszt se élvezzem, arról jókora sárpocsolyák gondoskodtak.
A füzetkém alapján egy egész óráig tartott lejutni a Muzsláról...
Értékelés, utózönge
Megvan a Mátrabérc, 10 óra 20 perc alatt, bringával. Tulajdonképpen megvan, amiért elindultam. Csakhogy...
Az erkélyen egy rászáradt sártól mocskos bringa, egy vödörben egy felismerhetetlen színű, ugyancsak csupa sár cipő várja, hogy megtisztítsam. A térdemben érzett, menet közben kínzó fájdalom mára teljesen elmúlt, a görcsölés egyszer utoljára még a hazaúton jelentkezett, viszont a bal bokám vasárnapra keményen megfájdult, jelenleg csak sántikálok vele.
Egy szó mint száz: a Mátrabércnek soha többé, a közelébe sem megyek.
Képeket nem csináltam, mert a fényképező már Sirokon merülést jelzett, és kedvem se lett volna, de Pepe azért szorgalmasan kattogtatott.
Utolsó kommentek